Örökbefogadás – kérdések és válaszok az egyik legérzékenyebb témáról Téma: Életmód

A család szentsége vitathatatlan. A családunk, a családi helyzetünk az, ami megalapozza, milyen emberekké is válunk felnőttként. Az erkölcsi normák, a világmeglátásunk, a szemléletünk, a véleményünk irányultsága, sőt, még a habitusunk is nagymértékben függ attól, mint hoztunk magunkkal a gyerekkorból. A szülőknek hatalmas felelősség nyomja a vállukat, hiszen az ők feladatuk, hogy a kisgyermeket felvértezzék mindazokkal a tulajdonságokkal, amelyek az életben való megkapaszkodást hivatottak szolgálni.

Nem fogunk kertelni, és kimondjuk: sajnos nagyon sok olyan „szülő” létezik ezen a világon, akikre még macskát sem lehetne bízni – és hányan vannak azok, akikből fantasztikus nevelő válhatna, viszont a sors fintora miatt nem lehet gyermekük! Szerencsére manapság az örökbefogadás lehetőségével ezek a nagyszerű emberek is megtapasztalhatják, milyen fantasztikus érzés szülőnek lenni. Az örökbefogadás viszont roppant kényes téma, és egy sor olyan kérdést vet fel, ami bizony komoly fejtörést kíván a leendő anyukák és apukák részéről.

Mi ezeket a kérdéseket vesszük sorra – és lehetséges válaszokat is kínálunk azokra. Az első és talán a leggrandiózusabb kérdés a szülők oldaláról, hogy mikor és hogyan közöljék a szeretett gyerekkel, hogy adoptált, és nem a sajátjuk. Sokan sajnos a homokba dugják a fejüket, és azt vélik, hogy egyáltalán nem is kell a gyermek tudomására hozni ezt a tényt- ezzel viszont iszonyatos kockázatot vállalnak, és fennáll a veszélye annak is, hogy egy életre megtörik a gyermek lelkét. Mert bizony az adoptálás nem az a kategória, amit a végtelenségig el lehet titkolni. Ha még a környezetünk megbízható is, és titoktartást fogad, előbb-utóbb valakinek úgyis megered a nyelve, és annál bizony, mint amikor a gyermekünknek az osztálytársai vágják a fejéhez, hogy nem „saját”, gonoszabb dolog alig akad. Nem ritka, ha az örökbefogadás valamilyen orvosi vizsgálat során derül ki, de így vagy úgy, arra mérget vehetünk, hogy a gyerek rá fog jönni az igazságra. Kegyetlenség hát titkolózni.

Arról már megoszlanak a vélemények, hogy mikor történjen meg a nagy beszélgetés, ám a pszichológusok azon az elven vannak, hogy minél hamarabb, annál jobb. Ne kerítsünk azonban nagy feneket a dolognak: kezeljük természetesen, és akkor a gyermeknek is az adott felállás lesz a természetes. Amennyiben közöltük a gyerekkel a tényeket, előbb-utóbb felmerül a „de mégis, miért dobtak el a vérszerinti szüleim” kérdése. Ezen a ponton nagyon érzékenynek kell lennünk, hiszen a gyerek úgy érzi, benne van a hiba, amiért az „igazi” anyja és apja lemondott róla.

Itt nagyon fontos, hogy megerősítsük abban a hitében, hogy ő egy értékes ember, és a vérszerinti felmenői a negatív körülmények miatt voltak képtelenek megtartani őt – túl fiatal kor, kevés pénz, stb. Roppant fontos éreztetni vele, hogy azért, hogy ő hozzánk kerülhetett, mi a legszerencsésebbek és a leghálásabbak vagyunk. Jellemző, hogy az adoptált gyerek felnőve meg akarja tudni, honnan jött – avagy fel szeretné keresni a vérszerinti szüleit. Hogyan reagáljuk mi ezt le helyesen?

Nos, a szakértők tanácsát megfogadva támogassuk a gyermekünket abban, hogy felkutathassa a gyökereit. Ez nem azt jelenti, hogy minket, a nevelőit kevésbé szeretné – a kíváncsisága érthető. Az pedig, ha érzi, maximálisan támogatjuk az ilyen jellegű törekvéseiben, még szorosabbra fűzi a szálakat a családtagok között. Mert a család nem a vérszerinti összetartozást jelenti –a család a szeretet, az egymás iránti megbecsülés, tisztelet és türelem kézzel fogható egysége.